Az ősi Japánban vagyunk. Az erdő fái halkan lengedeztek a szélben. Levelére rásütött a nap, s mint megannyi kis lámpás, csillogtak. Állatok neszét, madarak dalát nem lehetett hallani.

Bár látvány ámulatba ejtő volt, nem szabad elbambulni, mert aki nincs rest, az bármelyik pillanatban egy szellem martalékává válhat. A táj most nyugodt és békés volt. De ha megindul benne az élet, nincs kegyelem.

Ha találtunk is egy-két élőlényt, az mostanra már biztosan elbújt. Léptek zaja hallatszott. Egy férfi ment sebesen az erdei úton bosszankodóan. Szavait nem lehetett hallani. Egy nagy páviánbunda fedte az egész testét. Nem látszott belőle semmi. Még a lába sem. Olyan volt, mint aki repülne.

Ő volt Naraku, akiben több száz szellem ereje lakozott. Aki szembekerült vele, az általában szenvedések közepette végezte (kivéve Inuyasháékat). Hát még most! Naraku egyáltalán nem volt jó hangulatban. Nemrég elvesztette a Shikon no tama egyik szilánkját. Beleágyazta egy szellembe, akit a Tetsaigával megöltek, és így megszerezték az ékkődarabot. Így hát vissza indult abba a faluba, ahol vélhetőleg tartózkodik Kagome és a többiek.

Ám az út nem volt zökkenőmentes. Naraku szokatlan hangokra lett figyelmes. Megállt. Hallgatózni kezdett. Majd hirtelen hátraugrott. Éppen időben. Valaki elszáguldott előtte. Feltételezhetően ő volt a célpont, mivel a jövevény visszafordult.

- Mit akarsz tőlem, Sesshoumaru? – kérdezte Naraku, aki már az első pillanatoktól felismerte, ki támadt rá.

- Tudod te azt jól – válaszolta az, miközben kirántotta a kardját.

Naraku eltűnt a szeme elől. A támadást leállt. Szemeivel az erdőt pásztázta élesen figyelve minden zajt és árnyékot. Csak várt. A levegő feszültté vált. Erősen markolta a kardját, felkészülve a védekezésre. De nem volt elég fürge. Sesshoumaru hátába erős fájdalom hasított, majd átterjedt a hasára is. Lenézett. Vérpatak indult meg. Még látszott egy kéz kilógva a hasából, majd visszahúzódott. Naraku keze vágta ezt a sebet. Kiesett a kard Sesshoumaru kezéből, és térdre rogyott.

Egy erős ütés érte az oldalát, ami jóval arrébb repítette faágakon keresztül. A földre érkezve még csúszott egy darabig. Egy rozoga kútba ütközött, ami megállította őt. Már alig volt eszméleténél.

Naraku felemelte a félig ájult szellemet.

- Sajnálom Sesshoumaru! Pont rossz pillanatomban találkoztunk. Pedig még eljátszadoztam volna veled. De most nem érek rá. Add át üdvözletemet apádnak a pokolban!

Majd még egy sebet hasított bele, és bedobta a kútba. Sesshoumarut elnyelte a mélység.

Naraku figyelt, hátha életjeleket észlel lentről, de mivel nem történt semmi, tovább indult. Nem kellet sokáig mennie. Hamar meglátta az első házat, ami már a faluhoz tartozott. Lassított. A ház ajtaja kinyílt. Kagome és Inuyasha jött ki kézenfogva. Mikor meglátták a páviánbundás szellemet, Inuyasha a lány elé ugrott. Kirántotta a Tetsaigát, ami hatalmasabbá vált, mint amekkora a tokjában elfért. Megindult a szellem felé. Naraku védte a támadást, de hamar félre kellett ugrania, mikor a kard nagyon közel került hozzá. Ezt még párszor megismételték hasonló sikerekkel.

Úgy látszik Naraku elfáradt a Sesshoumaruval folytatott harcban. Még néhány sikertelen próbálkozás után belátta, hogy most nem fog nyerni, így Inuyasha utolsó támadásába nem ment bele, egyszerűen csak kitért előle. Menekülni kezdett, Inuyasha utána. Bár még a szellemnek volt annyi ereje, hogy visszaüsse a hanyou-t a ház elé. De még eliszkolás előtt visszaszólt nekik:

- Inuyasha! Ha a bátyád maradványait keresnéd, a falu melletti erdőben, egy rozoga kútban találod – hencegte, majd elnyelte az erdő sűrűje.

Kagoméék összenéztek. Mindketten tudták, hogy az, az a kút, ami átjáró a két világ között. Ha Sesshoumaru életben maradt, akkor most lehet, hogy a jövőben van.

Inuyasha a hátára vette a lányt, és meg sem várva közeledő csapattársait, ágról ágra ugrálva sebesen elindult a céljuk felé. Mikor odaértek, a hanyou szaglászni kezdte a földet.

- Érzem őt – mondta – Tényleg itt volt. A nyomai a kúthoz vezetnek.

És elindult arra. Kagome követte. Mindketten beugrottak a kútba, s mikor legközelebb felnéztek, már nem felhős eget, hanem egy ház plafonját látták: a jövőben voltak. Ott most este volt. Kimásztak a kútból. Jól látható vérfoltok vezettek ki az épületből. Egy darabig követték azokat, de az utcán hirtelen abbamaradtak.

Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak: ha Sesshoumaru az ő világukban van, az semmiképp sem lehet jó.

Napokig figyelték a híreket, böngészték az újságot, találnak-e valami különöset. De semmi sem történt. Egyáltalán semmi.

Két hét elteltével Kagome tavaszi szünete letelt, így hát újult erővel indulhatott az iskolába. Nem sokat tanult. Aggasztotta az a helyzet, hogy nem hallottak hírt a „bátyóról”. Inuyasha ott maradt a házban és segített Kagome nagypapájának.

Kagome alig tudott figyelni az első órán, pedig nem ártott volna: az egyik legnehezebb anyagot vették matematikából. A többi órát nem tartották meg, mivel egy közeledő előadásra készültek.

Mikor kicsöngettek, az egész osztály elindult az énekterembe. Kagoménak és három barátnőjének míg gyorsan le kellett mennie a büfébe reggelit venni. Nagy volt a tömeg a folyosókon. Nagy dulakodás árán tudtak csak haladni. Kagome megpillantott valamit. Csak egy másodpercnyi volt. A folyosó egyik fordulójában, hosszú ezüstösen fehér hajat vélt látni. De nem volt ideje eltűnődni rajta, mivel a barátnői vonszolták tovább, le a lépcsőn. A lányban gyülekeztek a kérdések. Talán hallucinált? Vagy tényleg igaz volt, amit látott? És ha valódi, akkor mi vagy ki volt? Tán csak nem…

- Gyerünk Kagome, most te jössz! – szólt az egyik barátnője.

Rákerült a sor a büfénél. Mind a négyen bevásároltak, aztán a második emeleti énekterembe mentek fel.

Már mindenki ott volt, csak ők hiányoztak.

- Hol voltatok? – bosszankodott a tanárnő – Tudjátok jól, hogy nem örülök a késésnek. Sem az órákról, sem a próbákról. Miattatok nem tudtuk elkezdeni… Álljon fel mindenki a színpadra, ahogy szoktatok… Jól van! Mint már mondtam, az énekkarunk zongorakísérőjének súlyos balesete következtében amputálni kellett az egyik karját. És így nehézkes játszani. Így hát új zongoristát kerestem. Hála az ismeretségeimnek, könnyen ment – az ajtó felé fordult – Fáradj be!

Kagome szeme tágra nyílt. Azt hitte, ott helyben elájul. „Ez nem lehetséges… De hogyan… Hisz ez… ez… lehetetlen! Nem igaz! Az új zongorista… nem lehet… de mégis… ki más len-ne… az… ez… Sesshoumaru!”

Ott állt a színpad előtt teljes életnagyságban. Szóval mégis őt látta a folyosón. Ő volt az. Ugyanazok az arcvonások: hegyes fül, hosszú haj, nagy, démoni karmok. De valahogy más volt. Hiszen úgy öltözködött, mint egy átlagos… ember! Ezüstös haja hátrakötve lógott. Fölül egy fehér inget viselt, melyen a gombok felső fele kieresztve. Alul egy bő, fekete melegítőnadrág volt, lábán pedig egy sportcipő. A lány számára a legkülönösebb az volt, hogy nem bántott senkit. Amikor bejött, teljesen nyugodt volt. Talán még egy kicsit meg is szeppent.

- De jó képű padi – súgta Kagome fülébe az egyik barátnője.

Kagome meglepődötten hallgatta barátnői többi pozitív megjegyzését, majd belátta: Sesshoumaru tényleg szívdöglesztően jól nézett ki. És ha eltekintünk attól, hogy egy vérszomjas szellem, talán még bele is lehet szeretni.
A négy órás próba után az osztály nagy része elment ebédelni. A négy lány ott maradt. Odamentek a zongoristához. Kagome kissé lemaradt, hátrébb vonult.

- Szia! – mondták kórusban.

- Sziasztok! – köszönt vissza Sesshoumaru. A lágy hang teljesen elolvasztotta a három lányt, és még Kagomére is hatott – Nagyon jól énekeltek. Biztos jól fog sikerülni – Végignézett a lányokon, majd megakadt a szeme Kagomén – Nem találkoztunk már valahol? Ismerősnek tűnsz

A lány nagyon megdöbbent a szavak hallatán. Hisz ő biztos volt benne, hogy Sesshoumaru az, de hát nem ismerte meg őt. Akkor talán mégsem. De hát ez nem lehet. Sosem gondolta volna, hogy valaki úgy nézzen ki, mint az a szellem. Ráadásul kísérteties hasonlósággal!

Az elmélkedését egyik osztálytársa böködése zárta le. Észrevette, hogy a zongorista várja a válaszát.

- Nem hinném, hogy találkoztunk – vágta rá hirtelen – Ha nem sértelek meg, egy ilyen egyéni kinézetűt, mint te, nem felejt el az ember.

- Reménykedtem benne, hogy ismersz.

- Miért?

- Mert… - kezdte vontatottan – Semmi emlékem nincs a múltamról. Kb. két hete találtak meg a járdán ájulva, súlyos sérüléssel a hasamon – Felhúzta az ingjét, és megmutatta a hatalmas, összevarrt sebet – Csoda, hogy túléltem!

- Hát az: csoda – bökte ki nagy nehezen Kagome. Minden stimmelt. Körülbelül ennyi ideje tűnt el Sesshoumaru és jött át ebbe a világba. Mégis egyezik a két ember? Nem tudta mit tegyen. Nem mondhatja el mindenki hallatára, hogy a fiú egy veszedelmes szellem a múltból…

A tanárnő lépett hozzájuk.

- Látom – mondta –, találtál barátokat… Kagome! Nincs kedved körbevezetni az iskolában. Mára akkor fel leszel mentve a tanórákról.

A lány meglepődötten hallgatta. Bemutatni az iskolát… Sesshoumarunak? De nagynehezen kibökte.

- Miért is ne!

- Jól van. Akkor rád bízom az ifjú zongoristát… Lányok! Ti menjetek órára! Rátok ez nem vonatkozik. Én is megyek. Már becsengettek, és nem engedhetem meg magamnak, hogy az osztálynak örömet szerezhessek nagyobb terjedelmű késéssel.

Azzal a tanárnő és a három lány kivonult a teremből. Kagome és Sesshoumaru egyedül maradt a teremben. Sokáig csend volt. Mindketten hallgattak, s kerülték egymás tekintetét. Végül a fiú törte meg a csendet:

- Jajj, de faragatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam! A nevem Kazumoto Takanachi. De csak nevezz Kazu-nak. És téged hogy hívnak?

- Kagome Higurashi-nak.

- Szép név – csendesen még hozzátette – Akárcsak a viselője.

Kagome minden szavát hallotta. Kissé el is pirult… „Nem, nem, nem!” Ellenkezett magában. „Hiszen ő Inuyashát szereti!” Még mielőtt bármi nyomát észrevehette volna a fiú a zavargásából, témát váltott.

- Ha nem tudod, ki vagy, honnan ez a teljes név?

- Mikor a korházban észhez tértem, kérdezgették, ki vagyok, de nem tudtam rá felelni. Terápiákon vettem részt, de az sem segítet. Majd az engem kezelő orvos magához vett (s mivel nem volt gyermeke), befogadott a feleségével a családjukba. Innen a vezetéknév. A keresztnevem pedig már előre el volt tervezve, amit első gyermeküknek szántak volna. Ott tanultam –meg zongorázni is – s elkezdett egy gyönyörű, lassú dalt.

Kagome érdeklődve hallgatta Kazut, s figyelte a kezét, ahogy játszik. Nem tudta még mindig elhinni. Itt ült a zongoránál a nagy Sesshoumaru, aki kemény és kegyetlen volt. De most! Szelíden és lágyan bánt a hangszerrel. Könnyes mozdulatokkal lépegettek ujjai a billentyűkön. A lány figyelte a játékot, s hallgatta a melankolikus dallamot. Teljesen magával ragadta. Majd tekintete a kezekről egyre feljebb haladt, és az arcon állt megy, ami a zongorázásra koncentrált. De minden darabnak egyszer vége lesz. Kazu befejezte és fölnézett a lányra, aki még mindig őrá meredt. Nézték egymást percekig. Aztán mindketten pirongva elfordultak a másiktól.

- Gyö… gyönyörű dal volt – hebegte Kagome.

- Akárcsak te – mondta a fiú, de a hang még félúton elnyelődött.

Kagome körbevezette Kazut az iskola területén. Az épület hatalmas, így az út is hosszú volt. Befejeződött a tanítás. A két fiatal megállt a kapuban.

- Hol laksz? – kérdezte Kazu.

- Itt a közelben.

- Elkísérhetlek?

- Pe… persze.

Együtt mentek végig a kis utcákon. Kagome háza előtt megálltak.

- Akkor – kezdte a fiú – Majd holnap találkozunk.

- I… Igen.

Kazu odahajolt a lányhoz és egy puszit nyomott az arcára.

- Szia! Akkor holnap.

- Szia.

Azzal a fiú elment. Kagome figyelte egy darabig, amíg be nem fordult az egyik saroknál. Elindult befele az épületbe. Az ajtó nyitása után megdöbbent. Ott volt a három barátnője és a nagypapája, és ravaszul vigyorogtak.

- Most meg mi van? – kérdezte lepődötten.

Semmi, semmi – vágták rá kórusban.

- És Inuyasha hol van? – érdeklődött.

- Már elment.

A nagypapa lenn maradt, a négy lány felment a szobába.

- Olyan szerencsés vagy Kagome – sóhajtozott az egyik barátnője – Ott van Inuyasha, most meg ez a fiú.

- Álljunk csak meg egy percre! Kazu a barátom, semmi több! Én Inuyashát szeretem.

- Szóval Kazunak hívják?… Egyébként Inuyashánál is így tiltakoztál az elején, és tessék: most együtt jártok. Szegényke! Most bajban van.

- Nem, nem, nem! Egyáltalán nem kell aggódnia emiatt. Én csakis őt szeretem.

- Majd meglátjuk!

Besötétedett, mire a három lány hazaindult. Kagome a kapuig kísérte őket, ott elbúcsúztak, s elmentek. Távozásuk után figyelte őket egy darabig, s a bent mondottakon gondolkodott. „Hogy 6tudnám Inuyashát elhagyni!” Mérgelődött. „Ilyet gondolnak rólam? Ezt sose tenném meg. Főleg nem Kazuval… Sesshoumaruval.”

Egy hang szólalt meg a háta mögött:

- Szia Kagome!

A lány ijedten hátrafordult. Akit látott, most nem volt megnyugtató, mint máskor. Inuyasha volt az teljes valójában. Pontosabban az ember formájában, mivel telihold volt.

- Bocsi, hogy nem jöttem hamarabb, de fontos elintéznivalóm volt. És mint ember nem volt könnyű, de… Nézd mit hoztam!

Azzal elő vett egy égkődarabot. Odament Kagoméhoz és a nyakláncához illesztette a szilánkot. Már szép nagy darab megvolt belőle. Több, mint a fele.

Inuyasha felpillantott a lányra, aki kerülte a tekintetét. Közelebb hajolt hozzá, de félúton megállt. Nem tetszett Kagome hidegsége.

- Mi a baj – kérdezet.

- Semmi – mondta halkan – Csak… nem vagyok jól. Egy kicsit fáj a fejem.

- Ilyenkor jót tesz, ha a szabadban vagy. Valószínű, hogy a sulit még nem szoktad meg. Gyere, menjünk a belvárosba. Van ott egy karnevál.

- Most inkább lefekszem. De te mehetsz, ha akarsz.

- Nélküled sehova se jó menni – közelebb hajolt hozzá, de a lány elfordította a fejét.

Elbúcsúztak. Kagome bement a házba. Inuyasha értetlen volt. Olyan hideg volt hozzá, mint-ha… nem is szeretné. Tegnap még jól megvoltak. Most meg! Mint aki… Talán már mást sze-ret?

Sokáig tűnődött rajta, majd elment a karneválra. A kérdések ott sem csendesedtek.

Másnap reggel Kagome hamar bement az iskolába. Nem volt benn szinte senki, csak egy-két diák. Zongoraszó árasztotta el az épületet. „Ez Sesshoumaru lesz, vagyis… Kazu.” Felrohant a lépcsőn, egyenesen a zeneterembe. Ő volt az. Épp azt a dalt játszotta, ami Kagomét úgy megérintette. Mikor észrevette a lányt, rámosolygott.

- Jó reggelt! – köszöntötte – Ilyen korán bejöttél?

- Igen. De látom, te se tudtál aludni az este.

- Én mindig keveset alszok. Elég minden nap 3-4 óra. Annyi is csak akkor, ha nagyon elfáradok.

- Ma nincs próba. Akkor hogyhogy itt vagy?

- Még nem is mondtam? A nevelőm beíratott. Úgy gondolta, hogyha senki sem jelentkezik értem, gondoskodni fog rólam, és ezt a taníttatásommal kezdi. Bár kicsit korosabb vagyok ehhez, mégis megtette. Tehát a mai naptól kezdve az osztálytársad leszek. Örülsz, ugye?

- I… igen.

A lány teljesen meglepődött. „Itt fog tanulni! Egy osztályban vele!”

Közeledett a nyolc óra. Kagome és Kazu lement a tesiöltözőbe, mivel az első óra testnevelés volt. Az órát az udvaron tartották. A tanár úgy gondolta, hogy felméri, mennyit romlott a teljesítményük, ezért versenyt rendezett: távolugrást. Kagomének jól sikerült. Elég messzire ugrott. Majd jöttek a fiúk. Mind szépen teljesített. Most Kazu következett. Teljes erővel nekiindult. És ez volt az, amit nem kellet volna. Mindenkinek tátva maradt a szája. A fiú olyan gyorsan futott, hogy alig bírták követni, s bőven átugrotta a homokos területet is.

Kagome mostmár teljesen biztos volt, hogy ő Sesshoumaru. Még meg se lepődött rajta. Annál jobban maga a fiú. Ámulva figyelte, hogy nagyon eltávolodott attól a résztől, ahol a felmérés volt. Csak állt meredten.

De nem volt idő ezzel foglalkoznia. Jött a következő gyakorlat: a gerenda. Ott is hasonló dolgok történtek. Kazu oly könnyedén lépkedett rajta. Ösztönösen, még ő sem tudta, hogy volt rá képes, de elképesztő dolgokat hajtott végre: cigánykerék, tigrisbukfenc, előre- és hátraszajtó, stb.

Még volt néhány felmérés azon az órán azonos eredménnyel. Talán Kazu lepődött meg magán a legjobban.

A szünetben tűzriadó volt. Felégett a kémiaterem egy kísérlet következtében. Így mindenki hazamehetett.

Kazu most is elkísérte Kagomét. Épp az udvaron volt a lány nagyapja, s ravasz vigyorral be-invitálta a fiút. Elindultak az épületbe. Mikor a kutat rejtő épület mellett haladtak el. Kazu megállt.

- Itt mi van? – kérdezte.

- Csak egy ósdi épület. Főként raktárnak használjuk… Miért?

- Nem tudom. Csak érdekelt.

Bementek a házba, majd – már csak ketten – felmentek a szobába. A fiú körülnézett.

- Szép, takaros szoba.

- Köszi.

Kazu végignézett a helyiségen, és megakadt a szeme egy fali rajzon, ami Inuyashát akarta ábrázolni. Meredten bámulni kezdte. Kagome észrevette, hogy a fiú szeme furcsamód ugyanazt a gonoszságot árasztotta, mint régen.

- Ez kit ábrázol?

- Csak egy… jelmez. Szoktam tervezgetni.

- Aha – bólintott, de legbelül mégsem hitte el, csak ezt még nem tudta.

Leültek az ágyra.

- Tudod Kagome – kezdte –, amikor megláttalak, biztos voltam benne, hogy ismerjük egymást – s közben megfogta a lány kezét – Nem tudom miért. És az illatod! Már találkozásunk előtt ismerhettem – Közelebb húzódott. Végigsimította a kezét a lány arcán, s a nyakán, majd észrevett valamit: egy nyaklánc volt az, rajta egy törött gyönggyel.

- Ez… ez a „Shikon no tama”!

A lány elhúzta tőle az égkődarabot, s ijedten hátrált.

- Ho… honnan ismered? – dadogta.

- Nem tudom – csodálkozott saját magán a fiú – Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Olyan furcsa érzés volt, mikor megfogtam. Olyan… jó. De … de mi ez.

Kagome nem tudott válaszolni. Gyorsan ruhája alá csúsztatta a nyakláncot. Kazu újra közeledett a lányhoz. De már nem az volt a szemében, mint mikor Inuyasha rajzát megpillantotta vagy mikor az égkövet meglátta, hanem ugyanaz, ami előző nap, a zongoránál. A lány engedett a közeledő fiúnak. Egyre csökkent köztük a távolság. Kazu megfogta a kezét, odahajolt hozzá, és…

De ekkor nyílódott az ajtó. Inuyasha lépett be rajta. Mikor meglátta őket az ágyon, megállt, és nem tudta, mit mondjon.

- Ez… ez nem lehet. Te.. te itt? És… vele?

Kagome ellökte magától Kazut.

- Inuyasha! Ez nem az, aminek látszik.

- Hát akkor mi? Itt aggódtam heteken át, hogy mit fog Sesshoumaru művelni a világodban, te meg… te meg itt enyelegsz vele.

- Nem, nem!

- Kérlek! Mondj valami hihető okot, hogy mit csináltál a szobában kettesben… ezzel. Kazu értetlenül ült az ágyon.

- Elnézést – szólt közbe – de nem értem az egészet.

Inuyasha erre teljesen felbőszült.

- Ne játszd az ártatlant, Sesshoumaru!

- Valakivel összetévesztesz. Én nem Sesshoumaru vagyok, hanem Kazumoto Takanachi.

Kagome gyorsan lecsillapította a dühös hanyou-t:

- Menjünk ki, Inuyasha! Kinn megbeszéljük.

Azzal egyedül hagyták Kazut.

- Szóval? – kérdezte Inuyasha.

- Hát… Sesshoumaru elvesztette az emlékezetét, és most nem tudja, ki ő valójában.

- Ez komoly?

- Teljes mértékben. Most az iskolánkba jár, s ennyi.

- Mikor megláttam – hajtotta le a fejét Inuyasha – Nem tudtam, mi történik. Ha nem ismerném őt, azt mondanám, hogy beléd szeretett, de így, hogy nem emlékszik semmire, talán így is van. Amikor a szemébe néztem, olyat láttam, amit még soha: gyengédséget és szeretetet irántad.

- Ne mondj ilyeneket!

- De ha ez az igazság.

- Szerinted megmondjuk neki ki ő?

- Isten ments! Addig jó, míg nem tudja. Ha nem jön rá magától, akkor soha.

- De az bármikor lehet. És ha pont egy tömegben van, olyan mészárlást csinál…

- Akkor sem tudhatja meg.

- Szerintem hamarosan emlékezni fog.

- Miből gondolod?

- Felismerte a Shikon no tamát.

- Micsoda!!!

- Igen. Bár nem jött rá, honnan ismeri.

- Az nem jó jel. Ha úgy látjuk, hogy itt az idő, elmondjuk neki. Jó? És átvisszük a másik vi-lágba. Most pedig menjünk be!

Így is tettek. Inuyasha bocsánatot kért, amiért összetévesztette valakivel.

Egy darabig beszélgettek, majd Kazu komolyabb témát váltott:

- Esténként képeket látok feltételezhetőleg a múltamból. Halott embereket, vért. Rémült kiabálásokat, sikolyokat hallok. Rémisztőek. De vannak jó pillanatok is. Látom édesanyámat gyermekkoromból, mikor altat és énekel. Hallom édesapám mély hangját. Későbbi korokból mintha testvérem is lenne. Majd – valószínűleg nem régi emlékek – harcolok, nem tudom kivel, látom a Shikon no tamát és.. és egy páviánbőrbe bújt valakit. Aztán vér és sötétség. Többre nem emlékszem.

Kagome és Inuyasha összenézett. Ez az a pillanat. Eljött az idő. De hogy is kezdjék? De még mielőtt bármit is mondhattak volna, Kazu folytatta.

- Kagome! Én… én tudom, hogy ti ketten együtt jártok. Hisz az előbbi eset után magától ér-tetődő. De én megszeretném mondani, hogy…

Ekkor Kagome nagypapája szólt fel:

- Inuyasha! Le tudnál jönni segíteni?

- Jó! Megyek! – kiment a szobából.

Kagome és Kazu megint egyedül maradt.

- Hol is tartottunk? – folytatta – Megvan már! Én el szeretném mondani, hogy… SZERETLEK.

A lányban szinte megállt az ütőér. „Ezt nem kellet volna!” gondolta „Sesshoumaru szerelmet vallott nekem. Nem, nem is ő, hanem Kazu.” Hogy fogja megmondani ezután a múltját?

Inuyasha visszajött. Látta, hogy jobb nem megkérdezni, mi történt. Inkább a tárgyra tért:

- Kazu! Mutatni szeretnénk valamit neked.

Kimentek mind a hárman az épületből, egyenesen a kúthoz.

- Mássz be – utasította a fiút.

Mindannyian ezt tették. A fiú nem észlelt változást. Hülyeségnek tartotta, hogy bemászta, aztán vissza, de mikor fölérve meglátta az erdőt elcsodálkozott.

- Az ősi Japánban vagyunk – magyarázta Kagome.

- De hogyan?… Jajj!

Nem volt ideje megkérdeznie, mert egy hatalmas, félig ember, félig farkas rájuk támadt. Inuyasha kirántotta hüvelyéből a Tetsaigát és egy csapással leterítette. Az óriási tetem ott feküdt előttük.

- Majd később elmagyarázzuk – mondta a hanyou, még mielőtt Kazu kérdezhetett volna va-lamit is.

Egy darabig mentek. Nem szóltak egymáshoz. Megérkeztek a faluba, s bekopogtattak. Egy idős hölgy nyitott ajtót. Ő volt Kaede. Mikor megpillantotta Sesshoumarut, hátrálni kezdett, de mivel nem látott semmi támadási szándékot, beinvitálta őket. (Félszemével persze őt nézte) Kagome halkan elmondta az anyónak, mi történt Sesshoumaruval.

- Nos? – kérdezte Kazu – Miért jöttünk ide? És miért ilyen ósdi itt minden?

- El kell mondanunk valamit Kazu – kezdte komoran a lány – Tudjuk jól, hogy ki vagy – Er-re a fiú nagyon nem számított – Démon vagy. Ez az ok a fizikai teljesítményedre. És ez a kút az átjáró ebbe a világba. Most a régi Japánban vagyunk. A múltban. Mikor még nem vesztetted el az emlékezetedet, egy gonosz, vérszomjas szellem voltál. Sesshoumarunak neveztek. Mindenki rettegett tőled. Meg akartad szerezni a Shikon no tamát, amivel erősebbé válhattál volna, de legyőzött téged valaki. A neve…

- Naraku.

Mindenki lepődötten nézett Kazura. Mintha nem is ő lett volna… Mintha a régi Sesshoumarut látnák. Újra a gyűlölet tüze égett a szemében, kezét összeszorította.

- Naraku – ismételte – Már emlékszem. Mindenre emlékszem.

Mindhárman megijedtek. Sesshoumaru ismét a régi volt. Felállt, s nem bántotta őket, hanem egyszerűen csak elhagyta a kunyhót. Eltűnt.

- Hát ennyi volt – sóhajtott Kagome – Újra gonosz szellem lett. Pedig már kezdtem meg-szokni a „Kazus énjét”.

Inuyasha és Kaede helyeselt.

Epilógus:

- Jaj, ez az Inuyasha bosszankodott Kagome – Mindig bajba sodorja magát. És már megint lábadozhat egy teljes hétig az ágyban.

A lány éppen gyógyfüveket keresett a sebekre, mikor zajra lett figyelmes. Meglapult egy bokornál. Sesshoumaru haladt el (ismét a régi ruhájában). Kagome nem tudta türtőztetni ma-gát, előjött és megszólította. A szellem megállt. Egymásra néztek. Sesshoumaru ravasz mo-solyt erőltetett az arcára.

- Ja, csak te vagy – mondta gonoszan, bár nem volt elég meggyőző. A történtek után nem tudott úgy beszélni vele, mint régen. Hogy megpróbálja hitelesebbé tenni negatív megjegyzé-sét, hozzátette – Remélem, nem arra vársz, hogy bármi jót is mondjak. Ami meg kettőnk kö-zött történt, az sosem fog megismétlődni. Csak nem gondolod, hogy tnyleg beld estem? Ha! Ne is álmodj róla. Csak elkeseredett voltam. Mi mást gondoltál? Nem is tudom, hogy tudott beléd szeretni a féleszű öcsém. Semmi szeretnivaló sincs benned.

Kagome szemeiből patakban hullottak a szavak hallatán a könnyek. Arcát kezébe temetkez-ve sírni kezdett. Talán mégis megszerette a szellemet, úgy megrázta a ridegsége.

- Sírj csak! – hencegve folytatta – Most nem végzek veled. Azt Inuyashának is látnia kell. Na viszlát!

Megfordult mit sem törődve az összetört Kagoméval. Bár ez csak a látszat volt. Ha a lány nem a fájdalmával let volna elfoglalva, láthatta volna, hogy a szellem szemébe szomorúság költözött, s arcán könnyek csillantak meg.

Talán Sesshoumaru mégsem lett teljesen olyan, mint amilyen régen volt.

THE END